M83 @ A38

Már több, mint tíz éve a zeneiparban van a francia, de spanyol származású Anthony Gonzalez az M83-al, de a hazai rajongóknak tegnap estig kellet várniuk, hogy végre itthon is láthassák zsenialitásának eredményét. Igaz, hogy régóta van a pályán, de a legnagyobb sikereket tavalyi lemezével, a Hurry Up, We’re Dreaming-el érte el. Remélem a hatalmas zivatar senkit sem taszított el attól, hogy elinduljon az A38-ra, hiszen remek élményekről maradtak volna le.

Idén már harmadszorra láttuk a nemrég Rómát is megjárt Belle Belle-t. Továbbra is úgy gondolom, hogy meg van benne az az erő, hogy befusson, ha nem is itthon, de külföldön biztosan. Mint a Zola Jesus koncert előtt, most is ugyanazok a jól bevált szintetizátorfüggönyök szólaltak meg, de viszont az énekből  sajnos már megint nem lehetett semmit sem hallani.

A bemelegítés után fél órával egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a Hurry Up, We’re Dreaming borítóján megjelenő koboldszerűségnek a maszkjában állt fenn egy alak (lásd a legfelső képet). Természetesen az Intro című számmal kezdtek, amelynek az eredetijében Zola Jesus énekel. Hát szegényke két hónappal korábban járt nálunk, de nem mintha Morgan Kibby-vel nem elégedtünk volna meg. Tudni illik az elmúlt lemezeken is ő adta a női éneket a számokhoz. Kanyarodjunk is vissza, máris a koncert elején elsütötték a legutóbbi kislemez dalukat a Reunion-t és az örök klasszikust is, a We Own The Sky-t, amely valahogy nem ütött annyira élőben, mint ahogyan kellett volna. Túl sok kommunikáció nem volt a közönséggel – ami volt is igazi buzdítás volt -, de nem is kellett, így is remekül voltak összekötve a számok, egy unalmas pillanata sem volt a koncertnek. Hallhattunk korábbi instrumentális számokat kicsit átdolgozva/felturbózva, gondolok itt a Sitting-re és a koncert végén szereplő AGuitar And A Heart-ra, amely mellesleg hihetetlenül remek lezárásra sikeredett. Hallhattuk még a Daft Punk számához, a Fall-hoz készült remixüket is, a lassan induló Wait egyenesen eufóriát okozott. Persze, a nálunk is állandó rádiósztár, aMidnight City vadította meg a legjobban a népet, szerencsére a szám végén lévő szaxofon sem maradhatott le, az est egyik csúcspontja volt az biztos.

A lemezeket hallgatva, inkább stadionba, mint egy klubba képzelhetnénk el a fellépését, de csak személyes tapasztalatok után jöhetünk rá, hogy bizony ez intim közegben sokkal, de sokkal jobban működik. Hihetetlen sok energia van bennük, főleg Jordan Lawlor-ban (fenn) volt szusz. Szerencsére az énekkel és a hangzással is teljesen elégedettek lehetünk, néha szinte olyan volt, mintha lemezről szólt volna az egész. A magukkal hozott fényeffektek is fokozták a hangulatot.

Őszintén szólva nem kéne most kétszer megkérdezni tőlem, hogy volna-e ma is kedvem elmenni az M83 fellépésére. Régóta nem éreztem magam ennyire jól koncerten, persze ezt csakis nekik köszönhetjük, hiszen szívvel-lélekkel játszottak nekünk. Meg merem kockáztatni, hogy az év koncertjét láthattuk tegnap, de még csak június van és még rengetek zenekar vár ránk az év hátralevő részében. Mindenesetre minden elismerésem az M83-é, megérdemelten tartanak ott, ahol most vannak.