Bažant Pohoda 2012 beszámoló

Múlt héten először látogattunk el a szlovákiai Trencsén városába – amely egészen közel fekszik a cseh és a lengyel határhoz -, hogy kiderítsük valóban annyira jó-e a Bazant Pohoda fesztivál, mint, amilyen híreket hallani felőle. Sajnos sok mindenben csalódtunk, de természetesen voltak kellemes részei is a rendezvénynek, azonban ezeket majd a későbbiekben leírom. Számunkra a legfontosabb szempont természetesen a fellépők sora volt, amely az elmúlt években párszor überelte a mi kis Szigetünket, de szerencsére idén nálunk a labda. Lássuk is milyen volt a Bažant Pohoda 2012

Az egész fesztivál a Trencsén melletti P betű alakú repülőtéren terül el mindenestül, a színpadoktól fogva a sátorokig minden a kifutópálya mellett van felállítva, ezzel egyetemben szinte lehetetlen eltévedni és könnyen megjegyezhető mi merre van. A kisebb színpadok mellett négy nagyobb színpad volt: a Bazant Stage, amely nagyszínpadnak felelt meg; az Orange Stage, amely kistestvére az előzőnek; a Dome, amely egy sátor volt és az Aréna, amely körül Kolosszeumhoz hasonlóan látóterek voltak. Mindegyik helyszínen kitűnő volt a hangosítás, remekül szóltak a fellépések, a nagy hőség miatt az első sorokban ásványvizet osztogattak a közönségnek, extrémebb esetekben még meg is locsolták. És bizony mégis az egyik legnagyobb hátránya a fesztiválnak az, hogy hűsölni nem igazán lehet a fesztivál területén, kivéve csak akkor, ha beállunk a vízpára szóró elé vagy elkapjuk a látogatókat locsoló tűzoltókat. Az árak kedvezőek voltak, a sör, a víz és a szlovák nemzeti kincsnek számító Kofola (kóla) egységes áron voltak kaphatóak 1,30 euróért. Viszont irtó sok idő elment a sorban állásokra, a kevés bár és az iszonyat lassú kiszolgálás miatt. Azt viszont végkép nem értettük, hogy miért nincs semmi angolul kiírva, úgy kellett sokszor kitalálni, hogy mit szeretnénk és ez a XXI. században úgy gondolom már alapvető dolognak számítana főleg egy ekkora fesztiválnál. Emellett külföldieket se nagyon lehetett hallani, maximum a határról érkező lengyeleket és cseheket. Na de térjünk ki most már a fellépésekre.

Első nap inkább a beköltözésről szólt, mint a koncertekről, este tízkor a dán The Asteroids Galaxy Tour adta az első műsort. Meglepően nagy tömeg gyűlt össze a Dome-ban levegőt alig lehetett kapni, de ez minden sátoros koncert velejárója. A “Heineken reklámos” csapatnak sikerült elhoznia a 70-es évek hangulatát számaikkal, énekesnőjük Mette Lindenberg-ről meg kiderült, hogy igen magas frekvencián képes sikítani. A koncert után kicsit barangoltunk és belehallgattunk Lou Reed koncertjébe, ami természetesen inkább az idősebb korosztályt vonzotta.Caribou-ról már két éve itthon is meggyőződhettünk, hogy korunk egyik legjobbja. Most, másodszorra sem csalódtunk Dan Snaith matematikai pontosságú dallamaiban. Sajnos csak egy új számot hallhattunk, ami a maga nyolc perc hosszúságávál zseniális darabnak igérkezett. Zárásképpen újra a Sun-t játszották, valószínűleg nincs ember a Földön, aki nála többször mondta ki ezt a szót. A koncert végeztével a közönség még legalább negyedóráig tapsolta vissza őket, de sajnos nem kaptunk repetát.

A következő nap már sokkal mozgalmasabbra sikeredett. Már háromkor a sátorban voltunk és az oxfordi Fixers fellépését vártuk a maroknyi – hipster – közönség társaságában. A nagy meleg őket is megviselte, valószínűleg egy klub koncert keretein belül izgalmasabb lett volna az egész. Rögtön utána az Arénába igyekeztünk a Dry The River-re. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy ők az egyik kedvenc új zenekarom, kíváncsian vártam a fellépést. Sajnos a színpadnál pontosan a közönségre tűzött a nap, csoda, hogy nem forrt fel az agyvizünk. Egyből a legnagyobb slágerükbe, a No Rest-be fogtak, majd kiderült róluk, hogy egy igen közönségbarát banda, mert folyamatosan kommunikáltak a közönséggel és viccelődtek egymással. Ezek után mentünk a Bazant Stage elé megtekinteni anglia legfelkapottabb indie zenekarát a Two Door Cinema Club-ot. Bennük sem csalódtunk, eljátszották szinte a teljes első lemezüket és a szeptemberben megjelenő Beacon-ról is hoztak számokat. Talán a fesztivál legjobb koncertje az övéké volt, alig várjuk a Szigeten az ismétlést. Pár óra pihenő és egy sátorban átvészelt vihar után visszamentünk Bat For Leashas-ra, de az eső miatt félóra eltolódás lett az Orange Stage-n, így sajnos csak félórát tudtunk Natasha Khanra szánni, mert rohantunk is a Kasabian koncertjére. Tom Meighan egy kicsit be volt csicsentve, így igazán jó kedvet teremtett a közönség köreiben. Természetesen lement az összes slágerük, a végén alig lehetett lerángatni a színpadról, még egy kis The Beatles-t is énekelt szólóban. A White Lies tavalyi Sziget headliner fellépése után furán hatott az Orange Stage-s fellépés. Természetesen még mindig nagyon jók, csak technikai problémák miatt hamarabb abba kellett hagyniuk az estét. Emika-ra marha sokat kellett várni hajnalban, szóval két számnál többet nem is bírtunk végig hallgatni a kis sátorban.

Utolsó napra sikerült valami vírust elkapnunk, úgyhogy eléggé legyengülve jutottunk el a koncertekre. A Dome-ban Chew Lips-el kezdtük a napot, körülbelül ugyanazt hozták, mint a Corvintetőn, még mindig a jól megszokott elektropopot tolják. Rejtélyes okoknál fogva elmaradt a S.C.U.M fellépése úgyhogy “kénytelenek” voltunk Anna Calvi-ra elnézni. Még életemben nem láttam nőt így gitáron virtuózkodni, egyszerűen öröm volt nézni. Debüt lemeze mellett hallhattuk még a TV On The Radio, Wolf Like Me című slágerét egyedi áthangszerelésben. Anna után újabb négy csajt láthattunk – a Totally Enormous Extinct Dinosaurs kárára – a Warpaint-et. Személyes kedvenceim pont úgy teljesítettek, ahogy elvártam, ténylegesen teljesen elbűvölték a rajongókat és az arra tévedőket. A mondhatni három frontemberrel is rendelkező csapat hosszú dalai egy perc unalmat sem tartalmaztak, ők voltak a nap legjobbjai. Egy kicsit még átnéztünk a The Kooks-ra, félóra elég volt arra, hogy meggyőzzenek arról, hogy az indie korszak legjobbjai között vannak. Sajnos siettnünk kellett haza az éjjel, a másnapi tömeg elkerülése végett, emiatt a The Horrors koncertjét csak távolról hallgattuk, de sorban ugyanazokat a számokat játszották, mint a Dürer-Kertben.

Advertisements