Sziget – Az ötödik nap

Minden évben a fesztivál utolsó napjára szomorkás arccal megyünk, hiszen tudjuk, hogy még egy évig várnunk kell arra, hogy újra átsétáljunk a Hajógyári szigetre vezető hídon, hogy egy másik világba csöppenhessünk. A 20. Sziget utolsó napja annak ellenére is izgalmasan telt, hogy már olyan fáradtak voltunk, hogy még egy sört se bírtunk elkortyolgatni úgy ahogy illik.

Három éve pontosan ugyanebben a kora délutáni idősávban egyszer már láttam a The Subways-t, de az akkori koncertjükre sajnos még úgy mentem, hogy alig ismertem pár számot, az idei második itthoni koncertjükre már harmadik lemezükkel érkeztek és én is felkészültebben vettem részt a műsoron. Billy Lunn lassan már megkaphatná a magyar állampolgárságot, olyan játszi könnyedséggel mondja ki a magyar szavakat (a Rock & Roll Queen refrénjét is lefordította) és ha már nála tartunk egy fantasztikus showman is egyben, ugráltatja, tapsoltatja a jelen lévőket és természetesen szívesen ugrik be a közönségbe és mindezt anélkül, hogy mű vagy erőltetett lenne (mert sajnos ilyenekre is vannak példák). Szerencsére az is kiderült, hogy nem csak a Rock’n’Rolla című film tette igazán népszerűvé itthon őket, hanem mind három lemezük dalainak a szövegét is ugyanúgy fújják, mint annak a bizonyos számnak.

Hatkor elnéztünk még a svéd Mando Diao fellépésére, de a tömeget elkerülve csak hátulra merészkedtünk. Valahogy elég műnek tűnt az egész fellépés, valószínűleg azt hitték magukról, hogy ők a skandináv Oasis vagy valami hasonló. A közönség nem meglepő módon csak a Dance With Somebody-ra pörgött igazán föl, bár lehet az is belezavart a képbe, hogy megjelentek az idétlen cicanadrágot viselő férfiak a LMFAO “koncertjére”. Persze mi inkább a Lamb-et választottuk helyettük.

Nagy kár, hogy a Lamb koncertjén – akik szintén másodszor jöttek hozzánk egy éven belül – nem tudunk végig maradni, hogy kellőképpen előre kerülhessünk az est fénypontján. Mindenesetre a trip hop műfajával skatulyázott duó/trió fantasztikus előadást nyújtott a félig megtelt A38 sátorában. Többet kár is beszélni róluk, hiszen Lou és Andy előadását kötelező legalább egyszer élőben meghallgatni.

A tavalyi White Lies “malőrt” – most valljuk be őszintén, ők még nem elég érettek ehhez a címhez – a Sziget szervezői bepótolták és egy igazán domináns headlinert hívtak az utolsó napra a The Killers személyében. Brandon Flowers-ék szeptemberben jönnek ki a negyedik lemezükkel. Ennek örömére egyből a nemrég kislemezere is kikerült Runaway amerikaias rockjával kezdték a koncertet, majd később sorban jöttek az eddigi lemezeik slágerei, sőt egy Joy Division és egy Alphaville feldolgozás is. Az biztos, hogy látványelemekben bővelkedett a vetítés, még tűzijátékkal és konfettivel is meglepték a közönséget (legalábbis a szervezők). Az egész koncerttel csak egy baj volt, méghozzá a közönség viselkedése. Már-már kezdtem örülni, hogy nem bodysurföztek a héten, ennek ellenére az utolsó koncerten szinte többen voltak fönn, mint a földön; szégyen.

Úgy hiszem a 20. Sziget remekül sikerült, a fellépők kellőképpen kielégítettek minden zenerajongót, meg persze rengeteg egyéb szórakozási lehetőség is akadt – gondolok itt például az óriáskerék megjelenésére -,és idén már a YouTube-on is lehetett élőben követni a koncerteket az otthon maradóknak. Ahogy olvastam, idén kevesebben látogattak el a Hajógyárra, de ez várható is volt, mindenesetre aki ott volt, idén is remekül érezhette magát az évről évre javuló Sziget Fesztiválon.