Esben and the Witch @ A38

Már két évvel ezelőtt is reménykedtem, hogy az akkor első lemezes Esben and the Witch eljut hozzánk Budapestre, de sajnos muszáj volt eddig várni, hogy megtapasztalhassam élőben is képesek-e megteremteni lemezeik sajátos atmoszféráját.

Meglepő módon nagyon kevesen, nagyjából száz ember jött el az A38 koncerttermébe, pedig a brightoni hármas már a Violet Cries-al megismertette nevét a világgal, hiszen a sajtó és a bloggerek egyaránt imádták őket, nem is beszélve arról, hogy elvileg a hipszterek között is kedveltek. Azonban úgy néz ki, nálunk még mindig nincs meg a kellő igényesség és intelligencia az értékes zenékhez, hiába ez a divathullám is csak pár névig jutott el itthon.

Mivel második lemezük, a Wash The Sins Not Only The Face turnéja keretében jöttek hozzánk mondani sem kell, hogy a koncert nagy részét ezek a dalok töltötték ki. Másfelől azért sem tudtak annyi számot játszani a Violet Cries-ról, mivel Daniel Copeman gitározás helyett már a dobok mögött ült, bár pedáljait és szintijeit azért magával vitte. A fülledt teremben egyből új albumukba fogtak bele, majd nagyjából végig is játszották sorban az egész lemezt, kivéve a három régebbi számukat. Azonnal sikerült megteremteniük azt a bizonyos “Esbenes” hangulatot, amely lemezeik hallgatása közben érezhető. A kezdés nem volt zökkenőmentes, hiszen Thomas Fisher egyik gitárhúrja már a második pengetésnél úgy döntötött, hogy neki elég volt az estéből, így egy kisebb kapkodás és gitár csere után állt csak helyére a rend. Ha már Fisher-nél tartunk fantasztikusan kihasználta a pedáljait, nem egy számban már két loop mellett játszott. Rachel remek énekesnő, talán ő volt az egyik legjobb azok közül, akikhez az elmúlt évek folyamán szerencsém volt, nem véletlenül szokták PJ Harvey-hoz hasonlítani. Mit is lehet mondani, egyszerűen szép volt a koncert, akár csukott szemmel is végig lehetett volna hallgatni az előadást. A melódiák és a zajok kéz a kézben egészítették ki egymást. A legjobb az volt, amikor Copeman annyira beleélte magát a Deathwaltz-ba, hogy még a cintányér is feldőlt. Negatívumként csak annyit lehet felróni, hogy a Despair nem volt, annyira dinamikus, mint a stúdióverzió.

Összességében remek kis koncertet adtak, mivel az egyik legkedvencebb zenekarom, számomra külön öröm volt őket élőben is látni/meghallgatni. Koncert után pár szó erejéig beszéltem Copeman-el, kivételesen még egy pólóra is beruháztam. Remélem az A38 koncertszervezőit nem fogja elijeszteni a foghíjas tömeg attól, hogy a jövőben kisebb zenekarokat is elhívjanak majd.