Bažant Pohoda 2013 beszámoló

P1180268Idén második alkalommal látogattunk el Szlovákia legnagyobb szabású fesztiváljára, a Bažant Pohoda-ra, amely Trencsén repülőterén került megrendezésre. Tavaly felemás érzésekkel tértünk haza, azonban idén sikerült csupa pozitív élménnyel gazdagodnunk, habár még mindig fáradtak vagyunk.

Nagyjából minden ugyanott volt megtalálható a P-alakú kifutópályán, mint az előző években. Idén ugyan kevesebb színpad volt, de a főhelyszínt továbbra is a Bažant Stage szolgálta, mellette pedig komoly felhozatallal rendelkezett az Orange Stage és a Space Arena, amely Dome-nak a megfelelője volt. Továbbra is azt kell, hogy mondjam kitűnő a hangzás mindegyik színpadon, épp a Radio FM sátorában szólt az egyik O.Children szám, mire a végén kiderült, hogy a tegnapi koncert felvételre sikerült azt hinnem, hogy stúdiós. Az időjárás eléggé szeszélyes volt, a három nap alatt volt zápor, napsütés, szél és az éjszakák sem voltak éppen nyáriasak, bár véleményem szerint ezerszer jobb volt, mint a tavalyi sátorba rohasztó kánikula. Nem tudom, hogy valaki komolyabban vette-e a tavalyi véleményemet, de idén szinte minden felszolgáló tudott angolul (persze a security-nak még mindig nem megy a dolog), ráadásul sorban sem kellet sokáig állni, mivel több bár is volt, sőt az árak is barátságosak voltak. Viszont, ahogy elnéztem szomszédainkat is elérte a hipszter őrület, ami végül is nem baj, legalább jó zenét hallgatnak (remélhetőleg). De most már ideje pár szót a koncertekről is említeni.

A Kaiser Chief koncertjénél jobb fesztivál kezdést nem is kaphattunk volna, bár szerencsénkre már délután elkaptuk próba közben őket a Bazant Stage-en, arról nem is beszélve, hogy új számokat próbáltak, hiszen énekesük Ricky Wilson mobilról olvasta a számszöveget. Az este beköszöntével az első sorokból vártuk, hogy a megújult felállású ötös (ugyanis dobosuk Nick Hodgson kilépett tavaly), vajon képes-e legalább olyan jó bulit csapni, mint két éve a Szigeten. Hát azt kell, hogy mondjam jobb formában vannak, mint valaha, leginkább Ricky-n látszott, aki egész soványka lett az elmúlt évek alatt, amit meg is értek, hiszen amennyit ugrált a színpadon, rohangált, mászott, volt olyan is, amikor hirtelen azt vettük észre, hogy előttünk áll fél méterre. Sosem voltak a legkedvencebb indie zenekaraim között, de mégis olyan rendkívül pörgős és izgalmas koncerteket adtak, amelyen mindig öröm részt venni.

A Kaiser Chief után rohantunk a Major Lazer fellépésnek nevezett cirkuszára. Tulajdonképpen mi is akar lenni ez az egész, Diplo külön kis pénz lehúzása? Ugyanis vagy, ha háromszor, ha láttam a DJ pultnak nevezett asztal mögött, ami inkább egy jó nagy play gombbal ellátott laptop lehetett. Mindenesetre jó kis bulit csaptak vendégeivel és táncosaival, arról nem is beszélve, hogy a közönség néhány hölgy tagja egy közös seggrázásra is fel mehetett a színpadra. Saját számaik mellett szóltak Diplo szóló számai is, de volt Skrillex és Nirvana is…

A jó pár órával tovább tartó vonatozás után elfáradtunk a nap végére, úgyhogy a Smashing Pumpkins-ra már nem sok erőnk maradt, de azért pár számukat meghallgattuk.

Második nap már szerencsére jóval több kedvencünkre tudtunk ellátogatni, nem is haboztunk sokáig, és délután megnéztünk Karin Park előadását. A svéd hölgy magával Thor-al, álnevén David-el együtt játszott a színpadon, a fura csak az volt az egészben, hogy az említett úr hamarabb illett volna egy Slayer tribute zenekarba, mint egy szintipop formációba, mindenesetre remek párost alkottak. Annak ellenére, hogy eddig csak egy lemezzel rendelkezik a koncert felében újabb dalai szóltak, amelyek még jobbak voltak, mint a korábbiak.

Amikor először megismerkedtem az O.Children-el azt hittem egy újabb Horrors utánzatot hallok, aztán a végén odáig jutottam, hogy az egyik legkedvencebb zenekarom lett. Koncertjuk nagy részét tavalyi Apnea számai tették ki, de korábbi lemezük legjobb darabjai is felcsendültek. Frontemberük, Tobi O’Kandi több mint két méteres magasságával már alapból durva látvány, de brutálisan mély orgánuma csak hab a tortán. Nagyon szépen szóltak élőben, mint említettem is, szinte stúdió minőségben zenéltek. El se hiszem, hogy nem annyira ismert zenekar, legalábbis mifelénk…

Sajnos fájó szívvel azt kell mondanom, hogy a zenekarok közül a Bloc Party adta leggyengébb koncertet, mindezt azért mondom így, mert valamikor ők voltak a legkedvencebb zenekarom, és volt alkalman két izgalmas koncertjüket is látni. Viszont Pohoda-n egy olyan zenekarral találkoztunk, amelyen tisztán látszott, hogy már nem akar együtt zenélni (dobosuk Matt Tong ott se volt…) Nem véletlen, hogy “szünetre” vonulnak, az arcukra volt írva, hogy valami nem okés. Mindenesetre egyedül a közönségnek volt köszönhető, hogy valamilyen szinten örömmel tudta fogadn a régi klasszikusokat, sőt még a vadi új Ratchet-et is. Igazából most már én is elismerem, hogy második lemezük után jobb lett volna, ha abba hagyják az egészet vagy írnak egy tisztességes harmadikat.

Visszamentünk az Orange Stage-re, hogy újra megpróbálkozzunk Kate Nash fellépésével (ugyanis Szigeten nem bírtuk végighallgatni), de mit sem változott véleményünk, ezért pár perc után inkább elmentünk egy sörért.

Kíváncsian vártuk a Django Django fellépését, mint a tavalyi év egyik legizgalmasabb új zenekarára meglepően nagy közönség gyűlt össze. Azt hittem eléggé elborult zenéjükkel ennél jóval kisebb tábort mozgatnak meg, erre föl olyan energiával és intenzitással játszották számaikat, amivel képesek lettek volna bárkit beindítani. Szinte egy percig sem maradtak egy helyben folyamatosan váltogatták a hangszereket, egyszerűen kurva jók voltak.

Este fél tizenegykor egy olyan momentumhoz jutottunk el, amelyről minden igazi zenebuzi még az unokájának is mesélni fog. Az hagyján, hogy életemben először volt szerencsém élőben látni Thom Yorke-ot, de, hogy Flea-vel közösen egy színpadon akkor az már jelent valamit, lehetett is érezni, hogy a két zenész között tökéletes egyensúly van, elég volt csak, ha mozgásukat megfigyeltük. Persze az Atoms For Peace nem csak kettejükből áll, de merem állítani, hogy a közönség 95 százalékának lövése sem volt róla, hogy kik a többiek. Természetesen a februárban megjelent AMOK számain volt a hangsúly, de a korábbi Yorke szóló lemez számai felcsendült a másfél órás előadás alatt. Ahogy sejthető volt a koncert első fele igazi élmény volt, csak hát a számok monotonitása elálmosítja az embert, hát még pár sör után. Viszont számomra egy életre szóló élmény volt a fellépés, amelyet gyanítok, hogy soha többé nem lesz alkalmam újra látni.

Hajnalban elmentünk a Justice DJ settjére, amelynek első órája igazán izgalmas volt, a Metronomy-tól fogva a Chemical Brothers-ig minden szólt, na meg persze egy vagy két saját számuk is. Viszont, amit a végén műveltek az haknizás volt a köbön. Körülbelül úgy éreztük magunkat, mintha valami falusi búcsúba kerültünk volna bele, miután a 80-as évek leggázabb dalai szólaltak meg, úgyhogy fogtuk is magunkat és ott hagytuk a párost a p…

Utolsó nap kicsit már nyugisabb volt, este hat körül kezdődött el fellépése, amelyre nem kicsi hipsternek öltözött tömeg gyűlt össze. Lemez hiányában nagyon rövidre sikeredett a koncert, azonban végleg bebizonyosodott számunkra, hogy Marie nem egy dán Grimes utánzat. Alapból zenekarral együtt lépett föl, amelyben nem a szintetizátorokon volt a hangsúly (nem úgy, mint a kanadai lány zenéjében), hanem inkább a gitártémákon.

Bonobo idei lemeze számomra nem volt annyira meggyőző, mint korábbi munkái, azonban Oragne Stage-es fellépése után rögtön megváltozott a véleményem. Egyszerűen élőben, olyan gyönyörűen szóltak a dalok, hogy végig az járt a fejemben, hogy ez a koncert egyszerűen szép. Simon egy nagy DJ pult mögött zenélgetett, nem egyszer basszusgitárral a kezében, miközben zenésztársai a színpad többi részén játszottak, ki-ki a maga hangszerén. Változatos is volt a fellépés, hiszen a koncert felénél Bonobo pár szám erejéig teljesen egyedül is “live act-elt”. Hibátlan előadást láthattunk.

Őszintén szólva Nick Cave & The Bad Seeds-nek egyedül csak az idei Push The Sky Away lemezét hallgattam végig, ami alatt Pohoda-ra készülve azon agyaltam, hogy most akkor mennyire is lesz unalmas a koncert. Erre föl élőben magában Nick Cave-ben több energiát láttam, mint a legtöbb fiatal frontemberben. A színpadról egy kifutó segítségével szinte végig a legelső sor fölött énekelt/üvöltözött, mondhatni lábai előtt hevert a közönség. A számok élőben sokkal, de sokkal erőteljesebbek voltak, engem kilóra megvettek a performance-ukkal.

Zárásul még ellátogattunk az SBTRKT DJ szettjére, amin természetesen saját zenéjéhez hasonló UK garage és house számokat kevert. Hajnal fele már kevesebben voltak Aaron Jerome zenélgetésén, de annál hálásabban táncoltak rá, viszont nagyon sajnáljuk, hogy nem Sampha-val közösen lépett fel.

Nagyon örülünk, hogy részt vehettünk az idei Pohoda fesztiválon, persze hiányoltuk, hogy kevesebb új zenekart láthattunk a fellépők között, azonban, ha jobban belegondolunk már csak az Atoms For Peace koncertje miatt is megérte volna elmenni.