Sziget beszámoló: Mystery Jets, !!!, Little Boots, Blur és Woodkid

P1180372Sajnos idén nem tudtunk egész hétre elmenni a Sziget Fesztiválra, azonban igyekszünk a számunkra legizgalmasabb napokra ellátogatni. Már jó ideje iszonyatos hőség van kis hazánkban, és hát mondani sem kell, egy fesztivál keretein belül ez még elviselhetetlenebb tud lenni. Persze párakapukkal/permetezéssel próbálkoztak, viszont muszáj megjegyeznem, hogy például a szlovákiai Pohoda fesztiválon ilyen időben vizet osztogatnak az első sorokban, amíg nálunk először el kell ájulni, és csak az után jár az ellátás. A lényeg a lényeg, tegnap sikerült jó pár kedvencünket végre itthon is látni.

Vagy negyed óra késéssel kezdett egyik legkedvencebb indie zenekarunk a Mystery Jets, akik a Radlands kiadása óta inkább hasonlítanak egy texasi kocsmai zenekarra, mint régi önmagukra. Egykori basszusgitárosuk, Kai Fish helyére két session zenészt is felvettek, akiket szintén nem kerülhetett el az “Amerika láz”. A rövidke koncert alatt utolsó három lemezük legnagyobb slágereit játszották, nem meglepő módon a Twenty One slágereit kedvelte a legjobban a közönség, bár a Young Love alatt nagyon hiányzott Laura Marling csodálatos hangja, de sebaj Blaine Harrison már gyakorolt eleget, hogy ne legyen feltűnő a különbség. Több számukat is áthangszerelték, ezáltal jobban megfértek legutóbbi lemezük dalai mellett. Kicsit féltünk, hogy kevesen lesznek a koncerten, azonban egész nagy tömeg gyűlt össze a Nagyszínpad előtt, amelynek köszönhetően szívvel-lélekkel játszottak a hazai közönségnek (legalábbis bízom benne, hogy voltak magyarok is). Reméljük hamarosan egy klubkoncerten is újra láthatjuk őket.

Őszintén szólva nem nagyon készültem a !!! (ejtsd Chk Chk Chk) fellépésére, ugyanis eredetileg a Dry The River-t akartam megnézni, de rájöttem inkább a New York-iakat nézem meg, mivel hozzájuk még nem volt szerencsém. És milyen jól tettem, hogy a Nagyszínpadnál maradtam, ugyanis valószínűleg az egész fesztivál legőrültebb frontemberéhez volt szerencsém. Nic Offer, ahogy a fenti képen is látható, egy rövid kis forrónaciban és gyönyörű fehér lakcipőben tolta le az egész koncertet metroszexuális megjelenésével, később még a közönség soraiba is beugrott higany mozogni egyet. Azt elárulhatom, hogy igazából mindenki ugyanúgy tudta élvezni a koncertet, mint az, aki az első lemez óta követi a csapatot. Végtelen hosszúságú dalaik ugyanis nagyon hasonlóak, olyan volt az egész, mint egy bő egy órás jammelés. Viszont hozzá kell tennem, hogy nem értem miért erőltetik őket itthon, hiszen hasonlóan az A38-as májusi bulihoz, úgy most sem volt túlzottan nagy tömeg.

Victoria Hesketh, ismertebb nevén Little Boots fellépésre már az A38 sátorába (amely meglepően jó felhozatallal rendelkezik idén és a hangosítás javulásáról nem is beszélve) kellett átmennünk, ahol nagyjából két perc múlva már teljesen le is izzadtunk. Nocturnes című második lemeze idén jelent meg, szóval egyből a lemezindító Motorway-be csapott bele a három tagot számláló csapatával. Nem kellett hozzá sok, hogy a lassan tömeggé alakuló közönséget mozgásba hozza. Mint a Broken Record klipjében, mi is egy igazi house/diszkó buliban érezhettük magunkat, hatalmas volt a hangulat, hát még amikor korábbi dalai, mint például az Earthquake vagy a New In Town szólaltak meg. Zárásul legnagyobb slágere a Remedy és az abból átkevert Shake-el fejezte be fellépését. Sajnos igaz, hogy második lemezét kicsit sokáig húzta, így csorbítva növekvő népszerűséget, azonban a koncert után arra jöttünk rá, hogy ő az egyik legjobb női előadó a piacon.

Bizony majdnem húsz évet kellett várnia a magyar Blur rajongóknak, hogy végre itthon is élőben láthassák a brit rock koronázatlan királyát, arról nem is beszélve, hogy ezáltal a korszak összes nagy neve fellépet már a Nagyszínpadon. Annak ellenére, hogy már a negyvenes éveik elején járnak Damon Albarn-ék, simán több energiával rendelkeznek, mint a mai zenekarok többsége. Albarn-ról az is kiderült, hogy az egyik legjobb fej frontember, simán pacsizott az első sorokban lévőkkel, bár azt is sűrűn emlegette, hogy meleg van, de könyörgöm farmer kabátban ne is csodálja, de hát az imidzs az fontos dolog. Nagyjából az összes lemezükről hoztak pár számot, érthető módon az újabbak a háttérben voltak, de történetüket ismerve érthető is. Kezdésként egyből a Girls & Boys-t lőtték el, majd zárásul legismertebb számukat a Song 2 játszották, amire a hatalmas tömeg (állítólag a héten először telt meg a színpad előtt a tér) teljes katarzisba esett.

Az idei fesztivál egyik legaktuálisabb előadója a filmrendezőből zenésszé váló Woodkid volt. Mondani sem kell, a közönség feszülten várta Yoann Lemoine fellépését, igazából egészen furcsa, hogy nálunk valaki ilyen népszerű, általában csak két- három lemez után jönnek rá az emberek, hogy ú basszus ez jó. Kíváncsiak voltunk, hogy hogyan fognak élőben szólni grandiózus számai, de szerencsére bőven akadt zenésztársa. Picit lassan indult be a koncert, a Baltimore’s Fireflies nem éppen egy jó kezdés, de ahogy szépen sorjában jött az I Love You, Iron, Run Boy Run csak, hogy a legnépszerúbb számokat említsem egyre jobban elvarázsolt a koncert. Szerintem maga Yoann is meglepődött, hogy mennyire szeretik zenéjét Európa ezen részén is, mindenesetre drukkolunk, hogy továbbra is Woodkid néven zenéljen és ne térjen át más stílushoz.