Foals @ Alexandra Palace

foalsalex3.jpg

Mielőtt belefognék a beszámolóba le kell szögeznem, hogy a Foals az a zenekar, amelyet szinte megalakulásuk óta követek, és akár azt is mondhatnám, hogy már az első kislemez páros óta, (Hummer és Mathletics ), a legkedvencebb zenekarommá váltak. Az évek alatt szépen jelentek meg lemezeik, de valahogy eddigi turnéik mindig elkerülték Magyarországot, és hát valljuk be csak utóbbi lemezükkel lettek igazán ismertek itthon is. Így amint kiderült, hogy dupla koncertet fognak adni a londoni Alexandra Palace-ban egyből beszereztem a jegyeket, és hét év után végre élőben is láthattam kedvenc zenekaromat.

Az Alexandra Palace-t, becenevén Ally Pally, 1873-ban adták át, mint közösségi központot, ahonnan később a BBC első tévés adását is közvetítette, de ma már inkább korcsolyapályaként, kiállítóteremként vagy koncerthelyszínként szolgál. Mivel egy dombon (Muswell Hill) helyezkedik el, fölfelé menet gyönyörű kilátás tárul elénk, ami máris megadja az est különleges hangulatát. Ugyanis maga a színpad és koncerterem helyszíne az A38 szigetes sátorával vetekszik, ami által egész fesztivál hangulat kerekedett, azzal a nagy különbséggel, hogy itt a közönség 95 százaléka egyetlen zenekar miatt zarándokolt el. Pár szó még az előzenekarokról: a The Fucking Tank-et egyik este sem sikerült elkapnom, különösebben nem is érdekelt, míg a Cage The Elephant fellépésének egy részét láttam, de számomra azon zenekarok közé tartoznak, akiknek szeretem egy-két számát, de a többit valahogy el sem tudom viselni, mindenesetre nagy bulit csaptak.

foalsalex7.jpg

Harmadik lemezükkel, a Holy Fire-el hatalmas sikert ért el az oxfordi ötös, mind a szakma és mind a rajongók körében egyaránt népszerű zenekar eddigi karrierjének csúcsán van, amelynek egyik mérföldköve egyértelműen Ally Pally-s fellépésük volt (a legtöbb előadó életének egyik fontos koncerthelyszíne), Yannis nem győzte mondani, hogy amikor 2007-ben a Bloc Party előzenekarként léptek föl ugyanezen a helyszínen mindenki szart rájuk, és nagyon büszke, hogy most már főfellépőként koncertezhetnek itt. Az eléggé vegyesnek mondható közönség, hipszterektől fogva a negyvenesekig, izgatottan várták, hogy megjelenjen a színpadon a kvintett. Egy enyhén irritáló intro után természetesen az albumindító Prelude-al kezdtek, amelyet első nagy “Skinses” slágerük követett a Hummer, amelyet be kell hogy valljam öröm volt hallani ennyi év után élőben, mázli, hogy a mostani turnéjukra újra elővették. És ha már nosztalgiázásnál tartunk, később előkerült még a már klasszikus Antidotes című első lemezükről, többek közt az Olympic Airways és a Red Socks Pugie is, viszont nagyon kár, hogy se a Ballons-t, se a Cassius-t nem játszották.

foalsalex8.jpg

Valószínűleg a Total Life Forever turnéja alatt nagyon megunták a lemez számait, ugyanis csakis a kötelező slágerek szólaltak meg a Blue Blood és Spanish Sahara képében, az utóbbi alatt egy kis pihenőre volt alkalma közönségnek, próbálkoztak is egy kis leguggolással a szám elején, de hamar kudarcba fulladt a terv. A koncert másik lassabb dala a Late Night volt, amely alatt gitárosuk Jimmy egy zongora mögül kísérte végig a dalt, továbbá meg kell említenem Yannis frenetikus szólóját is a számban, amely szépen átvezetett az utána következő  Inhaler-be, amely közönségkedvenc dalként mindenkit megugráltatott. Egy rövid szünet után a The French Open-el tértek vissza (másnap a Total Life Forever váltotta fel ezt a számot), amelynek sikerült 2007-es YouTube-os felvételét megtalálnom, hihetetlen, hogy mennyit változott a zenekar ennyi év alatt. Zárásul a Two Step Twice szólt, amelynek közepén Yannis sikeresen eltűnt a közönségben, mint utólag számomra is kiderült, egészen a hátsó bárpultig jutott, ahol egy feles kíséretében gyűjtött erőt a visszaútra.

Nyilván teljes elfogultsággal vettem részt a koncerten, ezért egyetlen negatívumot sem tudok mondani az estékről. Sőt két teljesen különböző koncerten vehettem részt, mivel első nap inkább egy helyben ugrálós, viszonylag nyugis közönség volt, míg másnap pogó körökkel teli vad nézősereg nem kímélte egymást, magam se tudom, hogy kerültem hátulról majdnem az első sorba, de mindenesetre lábujj mentőnek bizonyult a Martens bakancsom. Szóval összegzéssül már megértem mért jelölték tavaly őket a legjobb koncertzenekar címre, hiszen kurva jól szóltak élőben, a közönséggel is megvolt a kellő kapcsolat, igaz azt mondtam, hogy nem írok negatívumot, de azért játszhattak volna még legalább öt számot, hiszen meg van kellő repertoárjuk hozzá, de annyi szent, hogy felejthetetlen élmény marad számomra az, hogy végre láthattam őket. See you next time at VOLT!